Updated 2026-08-30

Miért létezik ugyanaz a szivarmárka kubai és nem kubai változatban is?

Mert 1959–60-ban Kuba forradalmi kormánya államosította a sziget összes szivargyárát, és a Cohiba, a Montecristo, a Partagás és a H. Upmann mögött álló családok elvesztették a jogot, hogy ott gyártsák márkáikat. Sokan inkább külföldön építették újra ugyanazokat a neveket. Az eredmény, amely ma is igaz: egy címke, két egymással semmilyen kapcsolatban nem álló szivar, más-más országban, más-más cégek által gyártva.

Mi történt valójában 1959-ben?

A forradalom előtt Kuba szivariparát magántulajdonban lévő gyárak alkották, ezek közül több az 1840-es évekre nyúlt vissza, és javarészt spanyol, illetve más európai bevándorló családok építették, akik Havannában és Pinar del Río-ban telepedtek le. 1960. szeptember 15-én az új kormány teljes egészében államosította az iparágat. A Partagás és a H. Upmann tulajdonosai aznap elvesztették gyáraikat, a tizenhat egyszerre lefoglalt üzem között; az állam megtartotta mind az épületeket, mind a védjegyeket.

A márkákat felépítő emberek többsége elhagyta az országot: Floridába, rövid ideig Spanyolország Kanári-szigeteire, majd végül, az iparág nagy részét tekintve, Nicaraguába, Hondurasba és a Dominikai Köztársaságba mentek – olyan országokba, amelyek éghajlata elég közel áll Kubáéhoz ahhoz, hogy rokon növényt lehessen termeszteni, még ha a talaj sosem is teljesen ugyanaz. Ezeknek a száműzötteknek köszönhető javarészt, hogy egyáltalán létezik „új világ”-i szivaripar. (Hogy ez a talajbeli különbség hogyan csapódik le a levélben, lásd: Kuba vs. új világi szivar terroir.)

Ezután két különböző dolog történt két különböző típusú márkával. A régi, már híres kubai nevekért – Partagás, H. Upmann, Romeo y Julieta, Montecristo – harc folyt, és mindegyik ma két különálló szivarként létezik, amelyek egy közös címkén osztoznak. A később száműzetésbe vonult családok kihagyták ezt a küzdelmet, és inkább vadonatúj neveket építettek fel.

Ki gyártja ma a kubai változatot, és kié a másik fele?

Minden kubai márkanév alatt eladott szivart a Habanos S.A. gyárt, amelyet 1994-ben hoztak létre Kuba kizárólagos szivargyártójaként és exportőreként. A cégnek mindig is volt külföldi kisebbségi partnere: a francia–spanyol Altadis 2000-ben 50%-os részesedést vásárolt, majd a brit Imperial Tobacco (később Imperial Brands) örökölte meg ezt a részesedést, miután 2008-ban felvásárolta az Altadist. 2020-as beszámolók szerint az Imperial eladta a részesedést, bár nem minden forrás tükrözi ezt az eladást, így nem egyértelmű, ma pontosan kié a részesedés, és ez a cikk nem fog találgatni.

Ami jól dokumentált, az egyszerűbb és hasznosabb: az Altadis másik ága, az Altadis U.S.A., teljes egészében birtokolja a nem kubai H. Upmann, Montecristo és Romeo y Julieta márkákat, amelyeket a Dominikai Köztársaságban gyártanak. Így évekig egyetlen vállalatcsalád ült mindkét oldalon, a kubai és a nem kubai oldalon is, e négy név közül háromnál, anélkül, hogy maguk a szivarok valaha is egyetlen termékké váltak volna. Más levél, más gyárban sodorva: a tulajdonjog és a fizikai szivar két külön kérdésnek bizonyult.

A négy név, amely ma kétszer is létezik

A négyből három ugyanazt az utat járta be: az államosítás után az amerikai jogok annál a csoportnál kötöttek ki, amelyből később az Altadis lett, és amelynek dominikai köztársasági, La Romana-i gyára ma mindhármat gyártja. A Montecristo alapítója, Alonso Menéndez, és a H. Upmann tulajdonosai egyaránt 1960-ban menekültek el, és először a Kanári-szigeteken próbálták újraindítani az üzletet, mielőtt az ott rendeződött.

A Partagás más utat járt be. Ramón Cifuentest, aki a márkát vezette, 1960-ban kártalanítás nélkül kiszorították. Később az Egyesült Államokban indította újra a Partagást a General Cigar Companyval együttműködve, amely 1978-ban jegyeztette be az amerikai védjegyet, és 1979-re – egy rövid jamaicai kitérő után – a Dominikai Köztársaságba helyezte át a gyártást. A General Cigar ma a dán Scandinavian Tobacco Group csoporthoz tartozik: ez egy másik vállalatcsalád, mint amelyik a másik három név mögött áll.

A Romeo y Julieta neve egyszerűen Shakespeare drámájának spanyol elnevezése.

Hogyan válhatott ketté a Cohiba, ha soha semelyik család sem birtokolta?

A Cohiba nem illik a száműzetés mintázatába, mert 1959-ben nem volt Cohiba, amit államosítani lehetett volna: a márka még nem is létezett. Fidel Castro saját, később elmondott története szerint az 1960-as évek közepén az egyik testőrének szivarja annyira lenyűgözte, hogy az állam felkutatta a sodrót, és külön gyárat, az El Laguitót építette, hogy Castrót és a magas rangú tisztviselőket ellássa a keverékkel. Kuba dohánymonopóliuma 1982-ben árusította először nyilvánosan a Cohibát.

A nem kubai Cohiba léte szűkebb okra vezethető vissza. A General Cigar Company már 1978-ban bejegyeztette a „Cohiba” nevet amerikai védjegyként, négy évvel azelőtt, hogy a kubai változatot bárkinek is árulni kezdték volna, és egy dominikai gyártású szivart kezdett ezen a néven forgalmazni. Kuba állami dohányvállalata perelte a név visszaszerzéséért, miután a kettő közvetlenül versenyezni kezdett egymással, és pert vesztett: egy szövetségi fellebbviteli bíróság 2005 februárjában a General Cigarnak adott igazat, a Legfelsőbb Bíróság pedig 2006 júniusában elutasította a további fellebbezés meghallgatását. A General Cigar Cohibáján ma is szerepel egy közlemény, amely szerint a terméknek nincs kapcsolata az azonos nevű kubai márkával.

Miért nincs már kubai Davidoff?

Nem minden, a polcon látható név él ma kettős életet. A Davidoff az az eset, amikor Kuba egész egyszerűen elveszítette a márkát. Zino Davidoff, egy genfi dohányárus, 1968-tól kezdve a saját nevét adta a kubai gyártású szivarokhoz, amelyeket ugyanabban az El Laguito gyárban sodortak, ahol a Cohibát is. Az együttműködés rosszul végződött: 1989 augusztusában Davidoff nyilvánosan elégetett több mint 100 000 szivart, amelyeket megítélése szerint nem voltak elég jók ahhoz, hogy a nevét viseljék, és 1991-re a kubai gyártású Davidoff kölcsönös megegyezéssel teljesen megszűnt.

A gyártás ezután a Dominikai Köztársaságba, majd később Hondurasba is átkerült, a ma svájci, bázeli székhelyű Oettinger Davidoff Group irányítása alatt. Azóta nem készült kubai Davidoff. Ennél az egy névnél a nem kubai változat nem egy kubai vetélytárssal versenyez: egyszerűen ez az egyetlen, ami megmaradt.

Miért építettek egyes száműzött családok inkább új neveket?

Nem minden száműzöttnek volt olyan védjegye, amiért érdemes lett volna harcolni. A mai új világi szivaripar néhány legmeghatározóbb alakja úgy hagyta el Kubát, hogy csak egy gazdaságot vagy egy gyári állást birtokolt, nem egy globális márkát, és a saját nevük alatt kezdték újra.

• Padrón: José Orlando Padrón családi dohányültetvényét Pinar del Río közelében államosították; 1961-ben hagyta el Kubát, majd 1964-ben Miamiban megalapította a Padrónt, később pedig a gyártást a nicaraguai Estelíbe helyezte át, hogy közelebb legyen az összehasonlítható levélhez.
• Oliva: a család 1886 óta termesztett dohánylevelet Pinar del Río-ban. Id. Gilberto Oliva 1959 után hagyta el az országot, előbb Spanyolországban, majd 1969-től Nicaraguában gazdálkodott, és csak 1995-ben, fiával közösen indította el a kész szivarokat gyártó márkát, az Oliva Cigar Co.-t.
• My Father: José „Pepín” García gyerekkorában Kubában tanult meg szivart sodorni, és ott szerzett hírnevet, mielőtt elhagyta az országot. Később a saját nevét adta egy vállalatnak, amelyet ma a nicaraguai Estelíből és a hondurasi El Paraísóból irányítanak.
• Arturo Fuente: ő az időrendi kivétel. Arturo Fuente 1902-ben hagyta el Kubát a floridai Tampáért, és ott alapította meg vállalatát 1912-ben, évtizedekkel a forradalom előtt. Leszármazottai egy 1924-es gyári tűzvészen, egy 1946-os, otthoni verandáról indított újraindításon és ismétlődő költözéseken keresztül tartották életben a céget, végül 1980-tól a Dominikai Köztársaságban telepedve le.

E négy márka egyikének sincs kubai megfelelője, amely a névért versenyezne, mert egyikük sem folytatása valaminek, ami ma állami tulajdonban van. Ezek ugyanannak a kényszerű elvándorlásnak egy másik ágát képviselik.

Mely házaknak nincs egyáltalán kubai előtörténetük?

Két nevet éppen az ellenkező okból érdemes megemlíteni: 1959 semmilyen módon nem érintette őket. A Toscano egy 1818-ban, a Toszkánai Nagyhercegségben alapított állami dohánygyárra vezethető vissza, kentucky-fajtájú, erjesztett dohányt használ, amelyet tölgy- és bükkfa tüzén füstölnek, nem pedig a kubai fajtájú levelet, amelyről ez az egész történet szól, és ma is Olaszországban készül. A Villigert 1888-ban alapította Jean Villiger a svájci Pfeffikon községben, és öt generációval később is családi kézben van; elsősorban gépi gyártású szivarjairól és szivarkáiról ismert, nem pedig a kézzel sodort kategóriáról, amelyről ennek a történetnek a többi része szól.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy mindebből semmi nem látszik a gyűrűn. Egy nyomtatott név nem árulja el, hogy a kezünkben lévő szivart a két, egymással kapcsolatban nem álló gyár közül melyik sodorta – ez az egyik oka annak, hogy a gyűrűn szereplő szöveg önmagában gyengébb jelzés, mint amilyennek az emberek gondolják; erről bővebben lásd: miért nem működnek a csak a gyűrűt olvasó szivarszkennerek.

Röviden összefoglalva

• 1959–60-ban Kuba államosította szivargyárait, és megtartotta a márkaneveket; a márkák mögött álló családok többsége elhagyta az országot.
• A Partagás, a H. Upmann, a Romeo y Julieta és a Montecristo ma két különálló szivarként létezik egyetlen név alatt: egy kubai, a Habanos S.A. gyártásában, és egy nem kubai, amelyet többnyire a Dominikai Köztársaságban készítenek.
• A Cohibának sosem volt forradalom előtti családi tulajdonosa: állami alkotás, amelynek amerikai védjegye egy másik cégnél kötött ki, egy 2006-ban lezárult jogi küzdelem után.
• A Davidoff más utat járt be. Kuba 1991-ben elvesztette a teljes márkát, és azóta nem létezik kubai változat.
• A Padrón, az Oliva, a My Father és az Arturo Fuente külön száműzetési utat járt be: vadonatúj neveket építettek fel ahelyett, hogy a régiekért harcoltak volna.